Péter Kóstol

Én voltam az a fickó, aki egy apró szobában ülve végigettem a Casting című tévészakácsokat válogató műsorba jelentkező séfek főztjét. Tudjátok, a trikós csávó…

Végig kísértem a műsort egészen a döntőig és most, hogy vége, nagyon fog hiányozni.

Azt már mindenki tudja, aki nézte a műsort, hogy a vetélkedőt Christophe, a francia séf nyerte. Az ürge piszkosul tud főzni és persze közben olyan franciásan ollalázik, meg csettintget a nyelvével, ahogyan csak egy francia séf tud. Beíratják egy magyar tanfolyamra és akkor majd azt is megértjük, amit eddig csak összehalandzsázott. A győzelem jogos.

De szerencsére a másik két döntőstől sem kell elbúcsúzni, valószínűleg fel fognak bukkanni a műsorban később. Feri biztosan hozta a formáját, és ha ennyi évesen így nyomja, akkor kinéz neki egy saját műsor pár év múlva. Matthew pechére májas ételt kapott, amitől konkrétan rosszul lett, mert az amerikaiak nem esznek zsigereket. Próbáltam elképzelni, hogy nekem kell mondjuk macskát főzni, vagy kígyót és teljesen megértettem szegény fickót.

Azt azért jegyezzük meg, hogy nagyon viccesen undorodott.

De mi lesz velem?

Próbáltam odasomfordálni Christophe-hoz, hátha beállhatnék kuktának mellé, de csak vigyorgott és orrhangon mondott valamit én retardáltnak érettem, de biztos nem az volt.

Aztán a zsűrinél próbálkoztam, de csak a koszos tányérokat nyomták a kezembe. Aztán lekapcsolták a reflektorokat és bezárták a stúdiót.

Most mi legyen?

Tippeket, ötleteket kérem a kiadóba.

Addig is, amíg kitalálom, hazamegyek és kipróbálok pár receptet, amit a felvételek alatt láttam. Hátha a következő Casting-ban már nem Péter leszek, aki kóstol, hanem Péter, a séf.

Na, most azt képzeljétek el, hogy azt a feladatot kaptam, hogy vásároljak be a forgatáshoz. Adtak egy szép kövér listát és nekiindultam a városnak, hogy beszerezzek mindent, ami a következő középdöntő főzőcskézéshez kell.

A listán a következők voltak:

Sertés szűz.

Uram, atyám! Hát nekem kell ellenőrizni, hogy a nyomorult disznó élt-e már nemi életet? És hogyan?! Mindig mondtam, hogy a főzés egy perverzió. Most komolyan, íz alapján meg lehet állapítani, hogy az ember egy kiélt disznót fogyaszt vagy egy önmegtartóztatót?

Laska.

Az meg mi? Felhívtam a tudakozót, de letették. Igaz, hogy korábban náluk érdeklődtem arról, hogy miként lehet megállapítani egy halott disznóról, hogy szűz-e. Hívtam pár barátomat, ismerősömet. Az egyik azt mondta, hogy a laska az egy kabátféle, olyan, mint a lemberdzsek, csak nem az. A másik, hogy becézett lengyel női név. És hozzátette, hogy VIT táborban. 1979-ben egy Cimea Vikis törölközőn ismert meg jobban egy Laska nevű lányt. Nem faggattam tovább. A leghülyébb azt állította, hogy Laska egy intelligens ormányos kenguru a Xodo bolygóról, látta az Enterprice sorozatban és, hogy szerinte használjak defibrillátort, mert a sima sugárvető nem fogja.

Bálnaháj

Ezt legalább tudtam, hogy mi. Biztos a francia muki kért ilyen abnormális dolgot. Mit fog főzni? Óriási bálnatöpörtyűket?! És hol lehet kapni ilyet? A Vásárcsarnokban próbálkoztam, de vagy kiröhögtek, vagy megkergettek. Végül vettem egy vödör libahájat, egy fúrógép tokmányába befogattam egy habverőt és szép krémesre pörgettem. Úgy voltam vele, hogy lemegyek hídba, ha bárki tudja, hogy hogyan néz ki a bálnaháj. Egy kis bibi azért akadt. A bálnahájat a kellékes fiúk írták a bevásárló cetlire, hogy szívassanak. Sikerült is nekik, a fene egy meg. Úgy röhögtek, amikor beállítottam a vödörrel, hogy azt hittem megfulladnak. Illetve inkább reménykedtem benne, amikor rájöttem, hogy átvertek.

Petrezselyem, kapor, karalábé, meg ilyenek, ezekkel hamar végeztem.

Fahéj.

Ezt először fahájnak olvastam és kezdtem teljesen feladni, de szerencsére sikerült kisilabizálni.

A stúdióban már javában készülődtek az utolsó elődöntőhöz. A francia Christophe és Papp Dani mérkőztek meg nehézsúlyú főzésben. Minden jól sikerült Christophe nyert és arra is rájöttem, hogy a szűzies disznó az nem is úgy van, a laska meg egy ronda, de finom gomba. A kalapja ilyen izé, fura, mint egy hátba vágott palacsinta. Na, mára ennyi, legközelebb döntő lesz.

Igen-igen, újra itt, újra én. Éljen, éljen, éljek én! Ováció, hullámozzatok!

A Casting a vége felé közelít, már a második középdöntőhöz cipelhettem a lábosokat, meg az eszcájgot. De most kitrükköztem a kameramanokat és egy pillanatra képernyőre kerültem. Mert annyira hiányzik. Kíváncsi vagyok, ki veszi észre, hogy mikor láthatott a műsorban. Annyit elárulok, hogy a hűtő környékén bukkanok fel, de sajnos hamar kirángatnak a képből.

Ma újra főzött Matthew és Garay Zsuzsa. Mindketten kaptak egy lazacot, aztán nekiálltak megsütni és közben olyan szórakoztatónak lenni, amennyire csak bírtak. Ez egy darabig egész jól ment, de aztán valamiért mind a ketten elkezdték magyarázni a lazacok életét. A baj csak az, hogy egyikük sem értett hozzá.

Talán nem mondtam, de nálunk a családban ősi hagyomány a pecázás. Én már öt évesen meg tudtam különböztetni a tüskés pikót a szélhajtó küsztől és ahogy a horgászat tébolya egyre inkább elhatalmasodott idősebb férfi családtagjaimon, úgy tanultam meg, hogy a legnagyobb szürkeharcsákat a Pó folyóban lehet fogni, hogy az angolna kimászik a szárazra és, hogy aki szereti megenni az angolnát, az ne kérdezze meg, hogy vajon egy angolna mit eszik. Szóval a lazacokról is tudok egyet s mást. Matthew és Zsuzsa viszont csak egyet tud a lazacokkal kapcsolatban biztosan, hogy hogyan kell megsütni őket. Ebben viszont mindketten nagy májerek. Mondjuk Váncsán meglepődtem, hogy nem szólt bele a fejtegetéseikbe. Elvégre ő mindent tud, nem? És persze az is eszembe jutott, hogy, ha lesz horgászműsor, akkor simán indulhatnék a műsorvezetésért.

Zsuzsa rizses tócsnija nem jött be igazán a zsűrinek, de igazából amúgy sem ételek, hanem emberek versenyeztek. Matthew pedig láthatóan nagyon bejött mindenkinek. Még akkor is amikor egy olyan érthetetlen faviccet próbált elsütni sikertelenül, amitől még a citrom levet eresztett bánatában.

Végül persze Matthew győzött, így Keresztúri Feri mellett ő került be a döntőbe.

A következő középdöntőben Papp Dani és Christope Deparday csap össze, szóval mindenképpen három férfi közül kerül ki a győztes.

Az a pálya, hogy mostantól nem kóstolok, viszont ahogy mondtam, teljesen beépültem a csapatba. Mondhatnám, hogy meg sem tudnak mozdulni nélkülem, de attól tartok, átlátnátok a szitán. Szóval a kóstolásnak vége, de maradtam a csapatban, vannak apróbb feladatok és legalább tudósíthatok a forgatásokról.

Annak, aki nem látta, összefoglalnám, hogy hol tart ez a vetélkedő.

Hatan kerültek a középdöntőbe. Innen meg majd hárman jutnak tovább.

1. Christophe Deparday, aki francia és fura. Szerintem semmilyen nyelven nem tud, de gátlástalanul beszél bármelyiken. Piszok jól főz, de semmit nem érteni a süketeléséből.
2. Bertók Tibi. Zenészcsóka. Mindig feketében jár, de ehhez képest elég vigyori pofa.
3. Matthew Braghini, aki olasz-amerikai és zenetanár. Nagyon vicces fickó, bár kicsit ufónak tűnik itt a pesti flaszteren.
4. Keresztúri Feri. Ezer éve szeretném már leírni ezt: a csapat benjáminja. Na, ez is megvolt. Feri tipikus zseni, valószínűleg bármiben jó lenne.
5. Papp Dani kicsit kortévesztett alak. Báró Papp Dániel, he-he. Annyit kell róla tudni, hogy a magyar konyhaművészetet nagyjából a családja találta ki.
6. És Garay Zsuzsa, akin meglepődnék, ha egyszer legalább nem párducmintás műszőrmében állna neki főzni. Természetesen homárt.

Na, közülük kerülnek ki a döntősök. Szerintem mind nagyon érdekes alak. Csak az fáj, hogy Edrise annak idején kiesett. Nekem ő volt a kedvencem.

A mai műsorban Keresztúri Feri és Bertók Tibi mérte össze tudását. Tibi lecsós, paradicsomos káposztás kacsájával alaposan melléfogott, mert Váncsa rögtön az elején kijelentette, hogy utálja a paradicsomos káposztát. Na, innen szép nyerni, gondoltam.

Ferit nagyjából mindenki imádja a stábból. Pedig a szerkó, amiben megjelent, gyalázatos volt. Fel is ajánlottam neki a trikómat, de valamiért ragaszkodott az óvodás viselethez. Persze neki mindegy. Valószínűleg csinálhatott volna egy sima rántottát, akkor is imádták volna. De ő azért alaposan kitett magáért. Rizottót csinált, nem is akármilyet. Fogadtunk a világosító fiúkkal, hogy ki nyer. Mindenki Ferire akart fogadni. Na, gondoltam, akkor én meg a Tibire fogadok, ha bejön, kaszálok. Hát nem jött be. Úgyhogy én mosogathattam el az összes edényt és serpenyőt. Ennek ellenére jó kis nap volt. Csak a kóstolás hiányzik, de az nagyon. Talán a Váncsa azért hagy valamit…

Láttam a múltkor egy műsort a tévében, amiben leleplezték, hogy hogyan készülnek a reklámfilmekben a gyönyörű ételek és italok. Volt ott minden! Tudtátok például, hogy a sör nem sör, hanem színes víz és borotvahab, a gőzölgő ételekben apró füstölők vannak elrejtve, a jégkocka üvegből van, a csirke viaszból, a harmat a poháron pedig valami ragadós vegyszer? Szóval tiszta kamu minden, semmi sem ehető, de minden nagyon jól néz ki.

Aztán azon gondolkodtam, hogy vajon mi szükség van ebben a műsorban rám. Hiszen a döntés már azelőtt megszületik, mielőtt Judit behozná nekem az ételeket.

A néző nem kóstolhatja meg az ételt, nem tudhatja, hogy amit a szakácsjelöltek főztek finom, vagy csak kinézetre tűnik ételnek. Simán lehetne minden étel műanyag. Vagy csak egyszerűen vacak, de szép.

Tényleg az a legfontosabb, hogy a szakácsjelölt jól tudjon főzni? Vagy inkább az, hogy hogyan néz ki, hogyan tud beszélni, hogyan adja el a dolgokat?

Végül arra lyukadtam ki, hogy rám pont azért van szükség, hogy bizonyítsam, ezek a szakácsok tényleg főznek, a kaja ehető, sőt finom. A zsűrinek viszont ez nem annyira fontos, nekik az számít, hogy ki hogyan viselkedik a kamerák előtt és hogyan néz ki a képernyőn.

Ez azért jutott az eszembe, mert ez a mostani volt az utolsó elődöntő és hivatalosan most kóstoltam meg utoljára a tévészakácsok ételeit. Ez a rossz hír.

A jó viszont az, hogy továbbra is tudósítok a forgatásokról, mert erősen beépültem a csapatba.

A szebbik trikót vettem fel és kivártam a műsor végét, a kóstolást. Közben a világosítókkal játszottunk pár parti pókert. Rászoktunk erre az utóbbi időben és egész szépen nyeregetek is, bár most elbuktam a napszemüvegemet. Nem baj, úgyis csak hajráfnak használtam, ugyanis növesztem a rőzsét.

A két kaja megint frankó volt. Csirke és rák. Rák és csirke. A csirke is nagyon jó volt, de olyan csütörtöki-féle. A rák viszont egyértelműen vasárnapi volt. Erre szavaztam.

A műsorból kiderült, hogy ki készítette és eleinte nem is nagyon értettem a dolgot. Láttam ezt a szőke cicababát, de azt hittem, valamelyik tévés góré csaja. Azt álmomban nem gondoltam volna, hogy azt a rákot ő készítette. A másik jelöltnek egyszerűen nem volt esélye.

Váncsa szeme csak úgy csillogott, amikor kommentált. Zsigmond Gábor a könyökével böködte társait. Szőke nő, fakanál… Mindenki azt leste, hogy mikor esik bele a tepsibe a műköröm.

Ugye pont az előbb mondtam, hogy a zsűrinek nem az a fontos, hogy milyen jó a csirke, hanem, hogy kiféle készítette. Ezzel a fura, szőke bigével szemben pedig csak valami nagyon látványos, bizarr versenyző indulhatott volna eséllyel. Egy sziámi ikerpár, egy óriás beszélő polip, vagy valami hasonló.

Szóval Garay Zsuzsa nyert és Reiner Viktornak kellett elbúcsúzni a műsortól.

Mi mindebből a tanulság?

1. Viktor, legközelebb, ha ilyen vetélkedőn indulsz, öltözz óriási pillangónak.

2. Sose kóstolj bele ételbe egy filmstúdióban, mert lehet, hogy gipszből van a pite.

3. Az előítélet hasznos, de néha csalóka.

4. Váncsa régebben nagy kujon lehetett.

5. Sose emeld a tétet hetes párra.

6. Aki pontokba szedi a hülyeségeit, az fáradt és el kéne húznia aludni.

Kérdezték tőlem, hogy miért vagyok akkora gizda, hogy tévénézéshez is ott a fejemen a napgép. Elárulok egy kulisszatitkot. Amíg az ételek készülnek, néha hunyok egyet. A reflektorokat viszont nem lehet csak úgy lekapcsolni, mint egy asztali lámpát.  Na, ilyenkor leborítom az arcot a napgéppel, hátradőlök a fotelben és szunyálok egyet. Mire Judit megjön a táppal, már kisimult vagyok, mint egy frissen vasalt ing. Meg lehet nézni a tévében. Ugye, milyen jól nézek ki?

Ez a mostani kóstolás nem volt egy kihívás. Sokkal nehezebb volt valahogy félrenézni, amikor Judit lehajolt abban a nyitott ruhácskában és lerakta a két tányért. Állandóan ezt csinálja velem, aztán csuda-e, hogy csak hebegek-habogok és néha kétszer is be kell hozni azt a tányért…

Megfigyeltem, hogy minden ivarérett fickó zavarban van Judit öt méteres körzetében, még Zsigmond Gábor is, aki pókerarc, de ilyenkor előveszi a legveszélyesebb fahumorát.

Visszatérve az ételekre, igaz, hogy az egyik étel magyaros volt, de ponty. Egy halászlével még zavarba lehetett volna hozni, de egy bármilyen más akármennyire tökéletesen elkészített ponttyal csak akkor, ha a másik tányéron meg medúza van. Szerencsére nem az volt.

Természetesen az egzotikus ízesítésű csirkére voksoltam.

Amikor megnéztem a műsort, láttam, hogy a halat Papp Dani készítette, aki teljesen meggyőzte a zsűrit, de nem igazán győzött meg engem. Szóval a zsűri szerint Dani volt a jobb. Hát, nem tudom… Az igaz, hogy piszok jól tud főzni, meg hát az is igaz, hogy a magyar szakácsművészet kábé felét a családja találta ki, szóval sok igazsága van a zsűrinek, de én szerintem, az a férfi, aki hagyja, hogy a frufruja túl nőjön az orrán, más gaztettekre is képes. Nagybátyám, aki kicsit idősebb nálam és teljesen korrekt ember, például múltkor simán letette szkanderben a vajda kisebbik fiát, szóval ő azt mondta, hogy ez a Dani erősen emlékezteti őt Szacsvay színművészre, akinek Papp szakácsjelölttel szemben, jól áll ez a stílus.

Dani ellenfele Edrise volt, aki egy kedves, csinos és vicces feka csaj. Úgy feka, hogy tök magyar, sose volt Afrikában, magyarul álmodik, szóval csak a színe tejeskávé és amúgy, minden szempontból a szívem csücske. Én rá szavaztam volna. És a csirkéje is ízlett. És nem is értem a zsűrit. Tudom, hogy a Dani profi, de ez a lány meg kedvesen vicces. Mondjuk a műsorból kiderült, hogy nem annyira profi a főzésben, de szerintem még ezt is jól adta elő, szóval nekem bejött. Nagybátyám szerint viszont ne nagyon csápoljam körbe a csajt, mert már így is túl sokat feszegettem a pofozóláda fedelét, aztán egyszer majd arra jövök rá, hogy otthagyott a barátnőm, viszont az ilyen Edrise kaliberű csajok meg lepattintanak. A bratyónak mindig igaza van, kivéve, ha azt állítja, hogy simán haza tud vezetni, mert ez szinte soha nem igaz, tekintve hogy én még nem láttam józanul.

Itt van az ősz, itt van. Újra kabátot kell hordani. Lassan már csak egy komolyabb dózis töltött káposztával lehet mosolyt firkálni az búrámra. Azért vannak még biztos pontok az életben,  például a Casting forgatása.

A stúdióban sosincs náthás idő. A stábtagok jó fejek, a reflektorok pedig befűtik a stúdiót, úgyhogy lekerülhet a kabát, lehet villantani a kivarrt jattost.

Tegnap, mikor megjöttem, olyan hangulatom, volt, mint, akit most rúgtak ki a citromszopó bajnokságról túlzott vidámság miatt. Szerencsére Zsigmond Gábor faarcú poénjai és Váncsa agyrohasztó körmondatai visszahoztak az életbe.  Felvettem az emblémámmá vált trikót, ami egyáltalán nem koszos, hanem tisztán is direkt ilyen színű.

Egy kis békés tévézés után Judit (ez a csaj, ho-ho-hó…) meghozta a két jelölt főztjét. Két tál pompás étel, két teljesen eltérő íz világ. Neme meg csak az a dolgom, hogy kóstolgassak.

Megnéztem a műsort, tudom, hogy a bitangjó kakashere pörköltet Szabó Zsolt főzte. Nekem nagyon ízlett, én erre szavaztam. Szerintem Zsolt is jó arc, egy igen jól tartott zalasági Chuck Norris. És az a szakácsjelmez… Egy fehér sisakkal kiegészítve beállhatna rohamosztagosnak. A birodalmi szakács. Aki ferencjóska bajuszban főzi a herét Dart Vadernek.

A másik étel - amire a zsűri voksolt – egy igen kellemes, májjal és barackkal töltött bélszín volt. Étlapon elterjedtebb nevén cordon bleu-ként szerepel. Finom volt, de nem bírta űberolni a kakaspörit. Hogy a zsűrinek miért tetszett mégis inkább ez? Aki látta a műsort, tudja. Keresztúri Feri a young zseni típus méretes példánya. Lazán összevágta ezt a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető ételt, közben pedig társalkodott és olyanokat dobott be  tengerhajózásból, meg konyhai ismeretekből, hogy még a sokat látott Váncsa István is megemelte a kalapját. A fickó olyan volt, mint aki a képernyőre termett. Nulla zavar, zéró megilletődöttség. Kúlság ezerrel.

Szóval szép nap volt, jó ételekkel.

Azoknak pedig, akik ebben az undorító időben a pocsolyákat kerülgetik, azt üzenem, hogy a legpocsékabb hangulatot is meg lehet változtatni egy jó étellel.

Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon tudok macskajajra enni. Szinte mindegy, hogy mit, de sokat. Az elgyötört szervezet szinte sírva könyörög a betevőért, én pedig általában jó vagyok magamhoz, megkönyörülök nekem és jól megetetem magam.

Hogy mindez miért jutott az eszembe? Lehet találgatni…

Annyit segítek, hogy az esti Castingban a kóstolás után mindkét tál ételt megettem, és mire végeztem, már a kezem sem remegett annyira.

Két nagyon finom és különleges ételt hoztak ma nekem. Az egyik egzotikus keleti holmi volt, ananászban szervírozott thai tenger gyümölcsei. Mindent visszavonok, amit a vízi herkentyűkkel kapcsolatban eddig mondtam. Ez az étel csodálatos volt! Kicsit csípett, kicsit édes volt és nagyon-nagyon ízletes.

A másik tálon olaszosnak tűnő íz-bomba ketyegett. Egészen különleges, pikáns csirke, sajtos spagettival. Szegény, elkínzott gyomromnak gyógyszer volt a savanykás, fűszeres íz.

A szavazatomat mégis a thaira adtam, egyszerűen olyan finom volt, hogy nem tehettem mást.

A két tál étel elpusztítása után kicsit még visszakapcsoltam a tévét és töredelmesen bevallom, elszundítottam. A stáb rendes volt és csak akkor ébresztettek fel, amikor már mindenki összecsomagolt és készültek bezárni a stúdiót.

Így viszont kipihentem magam annyira, és fenn tudtam maradni, hogy megnézzem a Castingban, hogy kik is főzték ezt a két igazán különleges ételt.

A thait Bérczi Róbert követte el. Hiába, na, az a fickó nagyon tud főzni!

A spagetti Matthew Braghini mesterműve volt. Ez az olasz-amerikai fazon nagy csibésznek látszik és főzni is tud. Elsősorban azonban életművésznek tűnik és ezért rögtön a szívembe zártam. A spagettit legyőzte a thai fogás, de a zsűri Matthew-nak adott egy újabb esélyt a középdöntőben.

Én is adok magamnak egy újabb esélyt és elhúzok aludni.

Új nap, új kóstolás! Csak hogy valami felütése is legyen a blognak.

Ahogy ígértem, tele hassal érkeztem. Nincs több korgó gyomorral várakozás, nincs több önfegyelem és lenyelt könnyek.

Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem közvetlenül a kóstolás előtt eszem tele magam, mert esetleg még bezavarnak az ízek, hisz borkóstolásnál is kell szünetet tartani, meg öblögetni, miazmás, úgyhogy egy kiadós, de korai ebéd és némi nasi mellett döntöttem. Az egyik kedvenc helyemen toltam egy könnyű csülkös-velős pacalt, dupla sztrapacskával és némi zsenge savanyúval. Persze megcsapattam egy kóser szilvával, mert figyelni kell az egészségre. Öreg ember nem rakéta, és az ördög a részletekben nem alszik. Felvételre menet vettem egy zacskó gumicukrot és a stúdióban azt porciózgattam békésen. A vércukrot helyre teszi (vagy hazavágja?) és garantáltan full szintetikus. Állítólag a kőolaj finomítás melléktermékeként keletkező pakurából kivonják ami még bármire is jó, beleértve a rovarirtást is, és ami marad…, na abból lesz a gumicukor.

Tele hassal és a kezdődő gumicukor mérgezés kellemes bódultságában vártam, hogy kóstolhassak, és nem, nem másztam a falra az illatoktól. Tévét néztem és elégedett voltam a sorsommal.

Odabentről vidám hangok szűrődtek ki és kisvártatva megéreztem a készülő ételek illatát.

Hal. Nem volt nehéz beazonosítani. Szóval valaki megint halat süt – gondoltam.

Az van, hogy meg lehet engem lepni hallal, de nem könnyű meglepni hallal kétszer egymás után. És még nehezebb meglepni kétszer egymás után úgy, hogy a gyomromban ott pihen egy kisebb afrikai falu havi kalóriafogyasztása magyaros ízekből kifolyólag.

Viszont a másik étel illata kifogott rajtam, nem tudtam hová tenni. Valami ragura tippeltem végül, vagy valamilyen vega ételcsodára és a gondolattól teljesen elálmosodtam.

Aztán megérkezett a két tányér. Az elsőn ott figyelt az obligát hal. Megkóstoltam, de igazából csak az illem kedvéért. Meglepően rendben volt, de második falatnál már jelzett a gyomromban a gumicukor, hogy nem kéne túlzásba vinni ezt az uszonyos vonalat. Ha a kaporszakállú úgy akarta volna, hogy állandóan halat együnk, akkor most vidrák lennénk, vagy legalábbis japánok.

A másik tányéron szűzpecsenye illatozott zöldségágyon. A hús és a zöldség együtt adta a nagyon kellemes, de beazonosíthatatlan illatot. A hús omlós volt, a köret ízletes és egyik alapanyagnak sem volt soha kopoltyúja. Nem kérdés, hogy mire voksoltam. Éljenek a szárazföldi háziállatok, és éljenek a növények is, feltéve ha nem vízinövények! Az algaféléket, moszatokat és a békalencsét meghagynám a korábban már említett japánoknak. Állítólag Okinawán ettől él mindenki százhárom éves korig. Tudom, hogy egészséges az efféle koszt, de mit ér a hosszú élet, ha akváriumi menün kell végignyomni. Elképzelem az utolsó ötven évet… Megin’ moszat. Megin’ moszat. Megin’ moszat. Domo arigato! Naty ünnep! Hal nyersen! Aztán moszat. Megin’ moszat. Megin’ moszat.

Akkor inkább jöjjön a halál és a gasztro-szepukku a kanszagú, ikrás sertészsírral, meg csülökkel, persze pékné módra.

Este megnéztem a műsort. A halat a műsor egyik legszimpatikusabb arca csinálta, Bertók Tibi, a zenészcsákó. A szűzérmét viszont Lukács Hajdú Éva, akit a stúdióban mindenki, csak Szupernagyinak hív. Innen is csókolom a kezeit nagyi! Üzenném, hogy a szűzérme fantasztikus volt. Engem teljesen megfőzött.

Ezért is lepődtem meg a zsűri véleményén, akik egyértelműen Bertók Tibit jelölték meg továbbjutónak.

Értem én, hogy nem szakácsot, hanem úgynevezett „tévés szakácsot” keresnek, és egy előadóművész egészen biztosan jól osztja az ívet a kameráknak, de valaki szóljon már ezeknek a séfjelölteknek, hogy bátran ugorják át a Brehm-összes bestiárium első néhány kötetét, és húzzanak egy satuféket, ha a szárnyasokhoz és emlősökhöz értek. Szinte mindegyik ehető! Ha egzotikusat akarnak főzni, akkor inkább válasszák a koalát, vagy a pumát lecsósan, de hagyják békében tovább fejlődni az ízeltlábúakat, medúzákat és halakat.

Ha minden jól megy, az evolúció pár millió év alatt rendes csirkét fejleszt belőlük és majd akkor kerülhetnek fel az étlapra.

Már, ha rajtam múlik, ha értik, hogy értem…

Na, megnéztem a műsorban, hogy ki sütötte a halat. A francia muki követte el, a hablatyművész és dumafenomén. Szerintem ez az ember semmilyen nyelven nem beszél rendesen, még az anyanyelvén sem. 100 százalék halandzsa, ez a Christophe nevű francia olyan, mint a Rózsa nevében a púpos, aki minden nyelven tud, de igazából egyiken sem. Még jó, hogy a sütés megy neki. Talán még máglyarakást is tud. A filmben szegény púpost sütötték meg. Persze hogy máglyán.

Christophe a halat marokkói módon fűszerezte. A fűszer, amit használt nem egy bizonyos fűszer, hanem egy fűszer keverék, ami hét-nyolc fűszerből áll. Az a neve, hogy Rus el Hanout és itt lehet például olvasni róla: http://en.wikipedia.org/wiki/Ras_el_hanout, főleg, ha az ember kicsit jobban beszél angolul, mint a francia szakács. Nem kell izgulni, szinte mindenki jobban beszél nála.

A kacsát Szatmári Feri készítette. Innét üzenem az ifjú titánnak, hogy fel a fejjel, a mártás finom volt, a kacsa is majdnem tökéletes, de puliszkát legközelebb csak akkor szolgáljon fel, ha előtte meggyőződött róla, hogy a vendégek között nincs senki, aki volt menzás, katona vagy esetleg koránál fogva átélt egy háborús ínség-időszakot. De még jobb, ha a puliszkát egyszerűen törli az étlapról és gondolatban száműzi a faltapaszok és ragasztók közé.

A zsűri is a hal és Christophe mellett voksolt, bár a kacsába rendesen beletorkoskodtak, ahogy láttam. Feri! Ha felvetted a műsort, kockázd ki a részt, ahol esznek és látni fogod, ahogy kerülgetik a tányéron a kletyót. Tanulságos.

A versenyzőket bekísérték, engem meg ki, hogy még véletlenül se lássam, ki főz.

Bentről nevetgélés szűrődött ki és finom illatok. Úgy készültem, hogy itt jókat fogok enni - végül is nem kuktákat, hanem sztárszakácsot keresnek - ezért aztán kihagytam az ebédet.

Igencsak éhesen érkeztem és a finom illatok csak még jobban meghozták az étvágyamat.

Ahogy telt az idő, egyre inkább olyanná váltam, mint Pavlov kutyája, aki hangosan korgó gyomorral és csepegő nyállal várja a finom falatokat, pedig csak egy csengettyű hangját hallotta. A csengettyű nálam így szólt: figyelem, felvétel!

Mire megérkeztek az ételek, már a falat kapartam az éhségtől.

Letették elém a tányérokat és én úgy csaptam le, mint egy hetes erősségű tornádó egy kansasi papírmasé farmra.

Előre bocsátom, nem vagyok egy nagy halas. Távolodásom a halételektől nagyanyám karácsonyi pontyával kezdődött, úgy hat éves koromban. A ponty békésen úszkált a zománcos fürdőkádban, aztán pár borzalmas horror jelenet után ott álltam a konyhában, tikkelő szemmel, kezemben egy véres halhólyaggal, amit azzal kaptam, hogy pukkintsad ki Petike. Néha még ma is sikoltva ébredek a rémálomból, hogy jön felém a nagyi egy véres kalapáccsal és azt motyogja, hogy kipukkintlak Petike én meg csak tátogok, mint egy hal.

Az eltávolodás útját később pocsolya ízű busák, szálkás horgászajándékok és zsírban főtt balatoni heckek szegélyezték.

Ez a hal, azonban más volt. Először is olyan illata volt, hogy azzal kellene reklámozni mediterrán társasutazásokat. Aztán a látvány… a pirosra sült lazac. Elképesztő volt.

Az ízben sem csalódtam, kicsit görögös, vagy arabos íz, porhanyós falatok, mennyei.

És ekkor jött a sokk. Az első két falat után a könyörtelen felvételvezető egyszerűen elvette előlem a tálat. Azt mondta, hogy, ha tele eszem magam, nem tudom pártatlanul megítélni a második versenyző ételét. Kis híján elsírtam magam, el is határoztam, hogy legközelebb tele gyomorral jövök. Úgy is pártatlan maradok, de nem fogok szenvedni. Igen! Megeszem egy lavór tejbegrízt és fél rúd parizert. Akkor aztán lehet próbálkozni ilyen-olyan illatokkal. Mackósajt! Azt is eszem. Egy dobozzal.

Mire idáig jutottam, kóstolhattam is a második ételt. Kifutott a lábamból az erő: kacsa. Az egyik kedvencem.

A kacsa közepesen volt sütve. Tudom, hogy így illik, sőt, még rózsaszínesebben, de azért én mégis a nagyi etalon ropogós kacsáját istenítem, ami teljesen át van sütve és mégsem száraz, mert a nagyi - áldja a meg az ég – mindig bőven meglocsolja sörrel.

A kacsa ízre nagyon finom volt. Az öntet pikáns, kicsit édes, kicsit savanyú, pont jó. Viszont a puliszka… Ejj. Nem tehetek róla, nem tudok megbarátkozni vele. A világ legjobb puliszkája is csak sűrű tapétaragasztó, becenevén kletyó. Ki találta ki, hogy ezt a dolgot háborús időszakokon kívül is be lehet vetni? Na jó, ez a kletyó nem volt olyan borzalmas, mint a menzai, aminek maradékaival ragasztottunk technika órán, de mégiscsak kletyó volt, ami akárhogy is, de nem alkalmas emberi fogyasztásra.

Sajnáltam, aki főzte, honnét tudhatta volna szegény, hogy pont kifog egy puliszkafób kóstolót. Kóstolgattam a kacsát, kerülgettem a puliszkát, aztán ezt a tányért is elvitték előlem. Rájöttem, hogy a felvétel után kénytelen leszek betérni valami büfébe vagy gyorsétterembe, mert kicsi az esélye, hogy ennyire üres gyomorral hazáig bírom vonszolni magam.

Döntenem kellett. Egzotikus hal, amit halsága miatt nem kedvelek, de amúgy fantasztikus volt, vagy a kacsa, amit alapban imádok, de sajnos átsütve és tapétaragasztó nélkül.

A hal mellett döntöttem.

Este pedig megnézem a tévében, hogy ki sütött olyan halat, ami még egy kacsát is felül bírt múlni.

Péter vagyok és kóstolok. Tudom, ez így elsőre kicsit kevesebb információ, mint amennyi minimálisan szükséges, úgyhogy kezdem az elején.

Van ez a műsor a TV Paprikán, a Casting. Tévészakácsot keresnek. Nekem ehhez ugyan nem sok közöm van, de a sors úgy hozta, hogy véletlenül mégis lett. Az történt ugyanis, hogy míg a szakácsjelöltek főzőcskéztek a stúdióban, a zsűri tanakodott, én pedig valami aprómunkát csináltam odakinn, talán az evőeszközöket kellett elvinnem, vagy odavinnem, már nem is tudom, a tévések stábjában valaki kitalálta, hogy a zsűri nem tud objektív lenni, hiszen ők látják, hogy ki főzte meg az egyes ételeket és nekik nyilván a szimpatikusabb versenyző főztje fog jobban ízleni. Arra jutottak, hogy kellene egy ember, aki nem ismeri a versenyzőket és úgy kóstolja meg az ételeket. És hogy ez az illető legyen egy egyszerű ember, ahogy mondták: az utca embere. Körülnéztek és csupa kameraman, meg világosító, sminkes és zsűritag állta őket körbe. Egyszerre néztek rám. Maga kicsoda, kérdezte szinte kiabálva egy nő, akinek hatalmas fejhallgató volt a fején. Mondtam, Péter vagyok, a villákért jöttem.

Akarok-e utca embere lenni – tette fel a következő kérdést, természetesen még mindig kiabálva. Na, hát így kezdődött. Azóta kóstolok.

Az van, hogy egy ilyen kis lift szerű lyukat alakítottak ki nekem és oda hozzák be az ételeket. Én meg megkóstolom és megmondom, hogy finom, vagy nem. És, hogy melyik a finomabb.

Persze nem tudom, ki mit főzött. Nagyon jópofa.

Azt elfelejtettem mondani, hogy sok mindent szeretek, például a filmeket, a focit, a lányokat és a Rejtő könyveket, de van egy nem is annyira titkos hobbim. Imádok enni.

Este megnéztem az első adást. Láttam magamat is, nagyon vicces volt. Most jön a tizenkét döntős. Mindenkinek meg kell kóstolnom a főztjét. Érdekes emberek. Van köztük egy pofa, az nem tudom milyen nyelven beszél, de azt tolja rendesen. Vannak jó csajok is, de erre most bővebben nem térnék, ki, mert kicsit hoznom kell a jófiú vonalat, barátnőm szerint túl vagyok az utolsó dobáson. Nem emlékszem melyik volt az utolsó, de az utolsó háromból az egyik tutira az volt, amikor megjegyeztem, hogy a barátnője csinos. Ugorjunk.

A zsűri is érdekes. A Szily Nóra közelről nagyon bejövős. (Ez megint egy utolsó dobás lesz, érzem.) Szóval okés, jól néz ki, de tök kedves is, egyáltalán nem olyan tévés, beképzelt féle.

A Váncsa életben is borzasztóan sokat beszél. Nem lehet követni, hogy akkor most ki kivel van, aztán valahogy kijön a körmondatból és mond a végére valami vicceset.

Néztem őket a tévében és arra gondoltam, hogy oké, hogy ők mind magasabbnak néznek ki, mint életben, de vajon én is magasabbnak tűnök?