Új nap, új kóstolás! Csak hogy valami felütése is legyen a blognak.
Ahogy ígértem, tele hassal érkeztem. Nincs több korgó gyomorral várakozás, nincs több önfegyelem és lenyelt könnyek.
Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem közvetlenül a kóstolás előtt eszem tele magam, mert esetleg még bezavarnak az ízek, hisz borkóstolásnál is kell szünetet tartani, meg öblögetni, miazmás, úgyhogy egy kiadós, de korai ebéd és némi nasi mellett döntöttem. Az egyik kedvenc helyemen toltam egy könnyű csülkös-velős pacalt, dupla sztrapacskával és némi zsenge savanyúval. Persze megcsapattam egy kóser szilvával, mert figyelni kell az egészségre. Öreg ember nem rakéta, és az ördög a részletekben nem alszik. Felvételre menet vettem egy zacskó gumicukrot és a stúdióban azt porciózgattam békésen. A vércukrot helyre teszi (vagy hazavágja?) és garantáltan full szintetikus. Állítólag a kőolaj finomítás melléktermékeként keletkező pakurából kivonják ami még bármire is jó, beleértve a rovarirtást is, és ami marad…, na abból lesz a gumicukor.
Tele hassal és a kezdődő gumicukor mérgezés kellemes bódultságában vártam, hogy kóstolhassak, és nem, nem másztam a falra az illatoktól. Tévét néztem és elégedett voltam a sorsommal.
Odabentről vidám hangok szűrődtek ki és kisvártatva megéreztem a készülő ételek illatát.
Hal. Nem volt nehéz beazonosítani. Szóval valaki megint halat süt – gondoltam.
Az van, hogy meg lehet engem lepni hallal, de nem könnyű meglepni hallal kétszer egymás után. És még nehezebb meglepni kétszer egymás után úgy, hogy a gyomromban ott pihen egy kisebb afrikai falu havi kalóriafogyasztása magyaros ízekből kifolyólag.
Viszont a másik étel illata kifogott rajtam, nem tudtam hová tenni. Valami ragura tippeltem végül, vagy valamilyen vega ételcsodára és a gondolattól teljesen elálmosodtam.
Aztán megérkezett a két tányér. Az elsőn ott figyelt az obligát hal. Megkóstoltam, de igazából csak az illem kedvéért. Meglepően rendben volt, de második falatnál már jelzett a gyomromban a gumicukor, hogy nem kéne túlzásba vinni ezt az uszonyos vonalat. Ha a kaporszakállú úgy akarta volna, hogy állandóan halat együnk, akkor most vidrák lennénk, vagy legalábbis japánok.
A másik tányéron szűzpecsenye illatozott zöldségágyon. A hús és a zöldség együtt adta a nagyon kellemes, de beazonosíthatatlan illatot. A hús omlós volt, a köret ízletes és egyik alapanyagnak sem volt soha kopoltyúja. Nem kérdés, hogy mire voksoltam. Éljenek a szárazföldi háziállatok, és éljenek a növények is, feltéve ha nem vízinövények! Az algaféléket, moszatokat és a békalencsét meghagynám a korábban már említett japánoknak. Állítólag Okinawán ettől él mindenki százhárom éves korig. Tudom, hogy egészséges az efféle koszt, de mit ér a hosszú élet, ha akváriumi menün kell végignyomni. Elképzelem az utolsó ötven évet… Megin’ moszat. Megin’ moszat. Megin’ moszat. Domo arigato! Naty ünnep! Hal nyersen! Aztán moszat. Megin’ moszat. Megin’ moszat.
Akkor inkább jöjjön a halál és a gasztro-szepukku a kanszagú, ikrás sertészsírral, meg csülökkel, persze pékné módra.
Este megnéztem a műsort. A halat a műsor egyik legszimpatikusabb arca csinálta, Bertók Tibi, a zenészcsákó. A szűzérmét viszont Lukács Hajdú Éva, akit a stúdióban mindenki, csak Szupernagyinak hív. Innen is csókolom a kezeit nagyi! Üzenném, hogy a szűzérme fantasztikus volt. Engem teljesen megfőzött.
Ezért is lepődtem meg a zsűri véleményén, akik egyértelműen Bertók Tibit jelölték meg továbbjutónak.
Értem én, hogy nem szakácsot, hanem úgynevezett „tévés szakácsot” keresnek, és egy előadóművész egészen biztosan jól osztja az ívet a kameráknak, de valaki szóljon már ezeknek a séfjelölteknek, hogy bátran ugorják át a Brehm-összes bestiárium első néhány kötetét, és húzzanak egy satuféket, ha a szárnyasokhoz és emlősökhöz értek. Szinte mindegyik ehető! Ha egzotikusat akarnak főzni, akkor inkább válasszák a koalát, vagy a pumát lecsósan, de hagyják békében tovább fejlődni az ízeltlábúakat, medúzákat és halakat.
Ha minden jól megy, az evolúció pár millió év alatt rendes csirkét fejleszt belőlük és majd akkor kerülhetnek fel az étlapra.
Már, ha rajtam múlik, ha értik, hogy értem…
