A versenyzőket bekísérték, engem meg ki, hogy még véletlenül se lássam, ki főz.

Bentről nevetgélés szűrődött ki és finom illatok. Úgy készültem, hogy itt jókat fogok enni - végül is nem kuktákat, hanem sztárszakácsot keresnek - ezért aztán kihagytam az ebédet.

Igencsak éhesen érkeztem és a finom illatok csak még jobban meghozták az étvágyamat.

Ahogy telt az idő, egyre inkább olyanná váltam, mint Pavlov kutyája, aki hangosan korgó gyomorral és csepegő nyállal várja a finom falatokat, pedig csak egy csengettyű hangját hallotta. A csengettyű nálam így szólt: figyelem, felvétel!

Mire megérkeztek az ételek, már a falat kapartam az éhségtől.

Letették elém a tányérokat és én úgy csaptam le, mint egy hetes erősségű tornádó egy kansasi papírmasé farmra.

Előre bocsátom, nem vagyok egy nagy halas. Távolodásom a halételektől nagyanyám karácsonyi pontyával kezdődött, úgy hat éves koromban. A ponty békésen úszkált a zománcos fürdőkádban, aztán pár borzalmas horror jelenet után ott álltam a konyhában, tikkelő szemmel, kezemben egy véres halhólyaggal, amit azzal kaptam, hogy pukkintsad ki Petike. Néha még ma is sikoltva ébredek a rémálomból, hogy jön felém a nagyi egy véres kalapáccsal és azt motyogja, hogy kipukkintlak Petike én meg csak tátogok, mint egy hal.

Az eltávolodás útját később pocsolya ízű busák, szálkás horgászajándékok és zsírban főtt balatoni heckek szegélyezték.

Ez a hal, azonban más volt. Először is olyan illata volt, hogy azzal kellene reklámozni mediterrán társasutazásokat. Aztán a látvány… a pirosra sült lazac. Elképesztő volt.

Az ízben sem csalódtam, kicsit görögös, vagy arabos íz, porhanyós falatok, mennyei.

És ekkor jött a sokk. Az első két falat után a könyörtelen felvételvezető egyszerűen elvette előlem a tálat. Azt mondta, hogy, ha tele eszem magam, nem tudom pártatlanul megítélni a második versenyző ételét. Kis híján elsírtam magam, el is határoztam, hogy legközelebb tele gyomorral jövök. Úgy is pártatlan maradok, de nem fogok szenvedni. Igen! Megeszem egy lavór tejbegrízt és fél rúd parizert. Akkor aztán lehet próbálkozni ilyen-olyan illatokkal. Mackósajt! Azt is eszem. Egy dobozzal.

Mire idáig jutottam, kóstolhattam is a második ételt. Kifutott a lábamból az erő: kacsa. Az egyik kedvencem.

A kacsa közepesen volt sütve. Tudom, hogy így illik, sőt, még rózsaszínesebben, de azért én mégis a nagyi etalon ropogós kacsáját istenítem, ami teljesen át van sütve és mégsem száraz, mert a nagyi - áldja a meg az ég – mindig bőven meglocsolja sörrel.

A kacsa ízre nagyon finom volt. Az öntet pikáns, kicsit édes, kicsit savanyú, pont jó. Viszont a puliszka… Ejj. Nem tehetek róla, nem tudok megbarátkozni vele. A világ legjobb puliszkája is csak sűrű tapétaragasztó, becenevén kletyó. Ki találta ki, hogy ezt a dolgot háborús időszakokon kívül is be lehet vetni? Na jó, ez a kletyó nem volt olyan borzalmas, mint a menzai, aminek maradékaival ragasztottunk technika órán, de mégiscsak kletyó volt, ami akárhogy is, de nem alkalmas emberi fogyasztásra.

Sajnáltam, aki főzte, honnét tudhatta volna szegény, hogy pont kifog egy puliszkafób kóstolót. Kóstolgattam a kacsát, kerülgettem a puliszkát, aztán ezt a tányért is elvitték előlem. Rájöttem, hogy a felvétel után kénytelen leszek betérni valami büfébe vagy gyorsétterembe, mert kicsi az esélye, hogy ennyire üres gyomorral hazáig bírom vonszolni magam.

Döntenem kellett. Egzotikus hal, amit halsága miatt nem kedvelek, de amúgy fantasztikus volt, vagy a kacsa, amit alapban imádok, de sajnos átsütve és tapétaragasztó nélkül.

A hal mellett döntöttem.

Este pedig megnézem a tévében, hogy ki sütött olyan halat, ami még egy kacsát is felül bírt múlni.